Filmkupac

Minden, ami mozgókép és szórakozás.

0 notes

Szörnyek keringője – AHS: Freak Show (2014)

Szörnyek keringője – AHS: Freak Show

A kísértetházas történettel kezdődött minden, majd egy elmegyógyintézetben történtek igencsak fura dolgok az American Horror Story keretein belül. Tavaly az első két évadhoz képest egy könnyedebb témával készültek a rendezők és az írok, a boszorkányok nem is zsebeltek be akkora sikert, mint amekkorára a készítők gondoltak. A témával nem is volt baj: a Coven minden kreatív ötlete ellenére nem állt össze boszorkáival egy kerek egésszé, és annak ellenére is elhagyta magát, hogy többször az évad legjobb epizódjait sikerült felmutatnia. Idén sikerül ezt a csorbát kiküszöbölni a torzszülöttekkel?

Ryan Murphy és Brad Falchuk nevével jegyzett antológia-jellegű sorozat a totális kliséktől (kísértetház-téma) indult el a ponyva irányába (elmegyógyintézet betegebbnél betegebb fazonokkal), át a boszorkányhistórián, és lett a tévés sorozatok között egy igazán hiánypótlós szórakozás. A kiváló színészek, jól rendezett részek évadról évadra fent tartották a nézői érdeklődést, és ez a lelkesedés jellemezte a harmadik évadot is, minden hibája ellenére.

A negyed évadban Murphy és Falchuk egy sokkal felkavaróbb téma felé merészkedett: abba a világba kalauzolnak el minket, amiben szörnyszülöttek társulatba verődve, esti előadások keretein belül szórakoztatják a megjelenteket, aprópénzért árusítják ki testi fogyatékosságaikat, a társadalom kitaszítottjaiként csak ennek a műsornak a keretében tudnak érvényesülni. A betegségek áldozataivá váló „fogyatékossággal” élők társulatba verődve a századforduló során még nagyobb attrakciónak számítottak, mint a sorozatbeli ’50-es években.

Freak Show 1952-ben játszódik egy Jupiter nevű floridai városban, a történet pedig egy utolsó próbálkozásait megélő társulat körül forog. Elsa Mars (Jessica Lange), a társulat vezetője még nem adta fel a vezényletével felépített, feltételezhetően estéről estére mozgásba lendülő szórakoztató show ötletét, főleg, hogy egy rejtélyes gyilkosság kapcsán egy új szörnyszülöttre vetheti rá magát, a sziámi ikrekre, Dot-ra és Bette Tattlerre (Sarah Paulson). Az új „jövevény kapcsán” Elsa újra szárnyra kap, a tündöklés és a show felfuttatása lebeg a szeme előtt, ám nehéz az egy testbe zárt két lélekkel megegyezésre jutni, ami Elsa terveit romba döntheti. A hölgyek a társulatba kerülnek, ahol megismerkednek a többi fura figurával, akikkel Elsa szerint a jövőben még sokáig fognak együtt lenni, és elkezdik előkészíteni az újabb fellépést. A show azonban nehezen indul be, a nézők sehol, és még egy félelmetes kinézetű, horrorisztikus bohóc is a társulat nyomában van, tisztázatlan szándékaitól vezérelve. Meddig képesek a „freakek” elviselni az emberek támadásait, sértegetéseit? Mik a céljai Elsának a társulattal? Önös érdekek vezérlik, vagy tényleg a csapat tagja?

Az idei témafelvetés kapcsán azonnal érezhető, hogy egy sokkal depresszívebb, szomorúbb nyitánnyal állunk szemben, mint eddig valaha. A „szörnyszülöttek” minden egyes megaláztatása már önmagában megviselheti a nézőket, sőt, a pilot epizód nézése közben nem egyszer fogott el az érzés, hogy én is egy néző vagyok, akinek a kezéből csak a félig megtépett jegy és a popcorn hiányzik. Aki kerek szemekkel bámulja a normális emberekként élni akarókat, ez pedig elég depresszívvé teszi már az első részt is. Ez egészen biztosan ütőkártya lesz a folytatásban is majd, főleg, hogy lesz is miért rosszul éreznünk magunkat.

A bizarr téma után pedig az ember kíváncsivá válik, hogy miként működhet egy ilyen társulat, meg akarja ismerni a benne résztvevő szereplőket, sőt arra is kíváncsi lesz, hogy egy új tag megjelenése révén valóban „fellendül”-e a műsor. A történet szokás szerint egyszerű, és egyszerűen is kerül tálalásra, a tempó is ezt a tálalást szolgálja kimért komótosságával. Az írók idén is azt a bevezetést választották, hogy a néző szereplőről szereplőre haladva ismerje meg, hogy kiknek a sorsát fogja tizenhárom részen keresztül végigizgulni, így az expozíció alapos és részletesen mesél. A show egyébként másfajta értelemben horrorisztikus, mint azt eddig korábban megszokhattuk például a kísértetházas első évadnál, a félelemkeltés már a karakterek sorsába van beleszőve, persze a lépten-nyomon feltűnő bohóc gondoskodik majd a későbbi részekről, hogy a címhez megfelelően ijedezzünk és sokkolva legyünk.

A sorozat állandó karaktereit ezek után nem is isteníteném, mert a már megszokott zseniális formájukat hozzák, egyedül egy dolog meglepő a sorozat kapcsán. Az első évadban mellékszereplőként feltűnő Jessica Lange – bár zseniális talentummal megáldott színésznő – gyakorlatilag összes itteni szerepében hasonló karaktert testesít meg. Természetesen mindhárom évadban más szerepkörben tűnik fel, ám erős hasonlóság figyelhető meg a szerepei között. Ez természetesen nem negatívum, hiszen aki látta már a színésznő játékát, érti, hogy mire gondolok, és miért nem unalmasnak nevezem a helyzetet, inkább csak egy tőle teljesen távol álló szerepben is egészen biztosan érdekes lehetne a színésznő. Ha hihetünk a pletykáknak, akkor a következő évadban már nem fog szerepelni, ez pedig azért szomorú, mert a sorozat neve összefonódott többet között az ő nevével is, a pilot egyik legerősebb jelenete is az ő előadásában csúcsosodik ki, ahogy a letűnt csillogásról énekel, valamint görcsösen próbál újra a díva, egyúttal az ősanya lenni.

A kérdés az lesz a folytatásban, hogy Freak Show képes-e az első két évad színvonalát hozni, sőt a harmadik jobb pillanatait idézni, vagy boszorkányos átkok áldozata lesz, és ez az évad sem váltja be a hozzá fűzött igen nagy elvárásokat? Még csak egy részen vagyunk túl, gyakorlatilag bármi lehet, mindenesetre az alapötlet megint egészen kiváló, sokrétű és talán a legszívhezszólóbb.image

A cikk először a Partyponty Mozigépész rovatában jelent meg.

Filed under kritika sorozat series fox american horror story horror story freakshow freak show jessica lange horror sarah paulson evan peters freak freaks tv series tv review 3 csillagos

1 note

Szeretlek is, meg nem is - Gone Girl (2014)

Szeretlek is, meg nem is - Holtodiglan

David Fincher ötvenkét éves, és köszöni szépen, jól érzi magát a bőrében. Valószínűleg én is így érezném magam, ha egymás után rendeztem volna annyi kiváló filmet, mint amennyit ez az ember az elmúlt tizenkilenc évben. Kezdeti zsenialitása néhol kikezdhetetlen profizmussá lépett vissza, de az általa megütött szintért mások ölni tudnának. Mindegy, hogy hozott anyagból vagy saját ötletből dolgozik, Fincher a maximumot és az összetéveszthetetlen védjegyeit teszi bele a projektbe: a Holtodiglan is az életmű összetéveszthetetlen ékköveként tündököl.

Idén a rendező hozott alapanyagból dolgozott: Gillian Flynn azonos című regénye alapján Fincher olyan párkapcsolati krimit rendezett thriller-elemekkel felturbózva, ami az év egyik legmegbízhatóbb, legsokkolóbb, és legcsavarosabb filmjévé lép elő, ezt a címet pedig akkor is oda lehetne neki ajándékozni, ha éppen az év legelején járnánk, és nem ismernénk a később soron következő filmeket.

Mielőtt a Holtodiglan fejtegetésébe kezdenénk, érdemes megjegyezni, hogyFincher rendezői megítélése az évek során folyamatosan változott. Sokak szerint a legmaradandóbb és legtökéletesebb alkotásait pályájának legelején készítette el, majd egy bizonyos szintre beálló, néha gyengébb, néha erősebb filmeket készítő rendezővé vált. Folyamatosan hallani aPánikszoba, a Benjamin Button különös élete, sőt, még A tetovált lányesetében is, hogy a drága rendező nem éppen azt hozta, amit elvártak tőle. Kétségkívül változó Fincher palettája, de legtöbb filmjében olyan magas szintet üt meg profizmusa és maximalizmusa révén, hogy Hollywood egyik legkarakteresebbje a kortárs rendezők között. Összetéveszthetetlen szerzői jegyei lenyomatként érezhetőek a filmjein, ezt senki nem tudja tőle elvenni A tetovált lány vagy a Pánikszoba kapcsán sem.

Holtodiglan egészen érdekes felütéssel kezdi meg két és fél órás ámokfutását: Amy Dunne (Rosamund Pike) ötödik házassági évfordulóján felszívódik. Férje, Nick Dunne (Ben Affleck) nem igazán érti a helyzetét, közös házukban pedig több mint érdekes jeleket talál a nő eltűnésével kapcsolatban. Hamarosan megjelenik a rendőrség, mindenki a feleséget keresi, ám pontosan azt sem tudjuk, hogy a nő él-e még, vagy már meghalt. A két fél házassága – amint a film előrehaladásával megtudjuk – korántsem volt problémamentes, a történet pedig két szálon kezd el futni. Egyrészt valós időben követjük a nő utáni nyomozást, kezdetben a rendőrséget, majd a médiát is bevonva, sztárügyvédekkel és egyéb finomságokkal karöltve, valamint az eltűnt feleség naplóbejegyzései kísérik a jelent. A problémamentes házasság finom túlzásnak nevezhető, a férj pedig megmozdulásaival, titkáival hamar magára tereli a figyelmet. Vajon Nick megölte a feleségét? Miért tette? Vagy éppen rossz nyomon járunk, és a nővel teljesen más történt? Hol vagy Amy?

Fincher idei filmje, legyen bár majdnem szolgaian lekövetett adaptáció, minden részletében szerzői alkotás. Mint a korábbi filmjei, ez is egy bizonyos tekintetben teljesen különbözik a korábban tőle megismertektől, mégis beazonosítható abba a sormintába, miszerint a Holtodiglan is tipikus karakterközpontú Fincher-mozi. Az alkotás finomsága, hogy a történet ismeretében mindjárt két karakter áll a középpontban. Amy és Nick egymás ellenpontjai, a történet ellentétes pólusai, a történetben betöltött szerepük is arra szolgál, hogy a nézőt totálisan elbizonytalanítsák. Ugyan a rendező mérlegének egyik karja a játékidő végére egyikőjük felé elbillen, mégis nagyon gondosan odafigyel mindkettőjükre.

A nagy dicsérgetések mellett azért érdemes azt is megjegyezni, hogy a hozott anyag önmagában is filmre kívánkozott. Flynn regénye 2012 egyik legnagyobb eladásokat produkáló krimije volt, kimondottan nagy zsongás és figyelő pillantások hada övezte. Fincher profizmusa mellet ez a történet remekel a vásznon: ha párkapcsolati krimit láttunk is már, a Holtodiglan megreformálja azt, és bebizonyítja, hogy ahol más filmek véget érnek, ő éppen akkor kezd el igazán izgalmassá válni.

Spoiler nélkül a Holtodiglanról írt sorok önmagukban vég nélküli dicshimnusszá állhatnak össze a mit sem sejtő olvasó számára. Az eltűnt feleség utáni nyomozás, a folyamatosan felszínre kerülő, szőnyeg alá sepert mocsok, a két és fél órás játékidő alatt jelentkező megszámlálhatatlan csavar, az elbizonytalanító szerkezet egy sodró, néhány percre lassító, de sohasem leülő filmet eredményez. Egy történet a házasságról, annak esetleges nem működéséről, a problémákról, amik már azt jelzik, hogy az összekapcsolt élet nem működik. Brutális kritika a médiáról és annak gátlástalan, legtöbbször undorító tevékenységéről, de önmagáról a házasságról is.

Fincher castingja szokás szerint parádés. Elsőre furcsa választás lehetett a feleséget megformáló Rosamund Pike, aki talán ebben a filmben hozza életének legerősebb alakítását. Játéka kiszámíthatatlan, meglepő, csontig hatoló félelmet kiváltó. Ha az alakításával nem is egyenes út az Oscar-díjig, nominálással egészen biztosan kitüntetik, filmográfiájának legjobbját hozta idén. Szintén szép szavakkal kell illetni Ben Afflecket, aki a gyanú árnyékába keveredő férjként méltó partnere Rosamund Pikenak. Mindketten színészi talentumuk maximumát hozzák, Fincher kommandírozása révén ketten is el tudnák adni a filmet, mellettük pedig még a mellékszereplők sem kirakatban vannak.

Holtodiglan az idei közép-gyenge filmes év egyik nagyon erős alkotása: *egyszerre brutális, bestiális, kiszámíthatatlan, sokszor cinikus, rideg, és mégis vicces. Fekete humora olyan mértékben támogatja az erős történetet, hogy bár nevetünk a cinikus vagy inkább néha gúnyos felhangokon, néhányan azonban egészen biztosan visszafojtanánk a játékidő alatt “elejtett” kacajokat. A film közel zseniális alkotás: kikezdhetőek a motivációk, és megkérdőjelezhetőek egyes döntések, viszont kukacoskodás lenne leakadni a legapróbb részleteken annak fényében, hogy például technikailag egy tökéletes filmmel állunk szemben. Úgy szórakoztat minket a játékidő alatt, hogy elfelejtünk levegőt venni, a végfőcím után pedig jó sokáig a film hatása alatt leszünk még mind a történetet, a kivitelezést, és a filmzenét tekintetbe véve is.image

A cikk először a Partyponty Mozigépész rovatában jelent meg.

Filed under kritika moziélmény hollywood gone girl holtodiglan david fincher fincher thriller crime crime thriller dark dunne rosamund pike rosamund ben affleck affleck nick dunne novel flynn investigation fbi murder 5 csillagos